2019 decemberében úgy döntöttem, hogy elég volt az online médiából. Ez már régóta érlelődött bennem, ezért nem kellett nagy lökés ahhoz, hogy egy szabadságként kivett hónap alatt az addigi érzésből tett formálódjon.

Ez még a koronavírusos mizéria/pandémia előtt volt, tehát még híre-hamva nem volt annak a válságnak, valamint az ezzel járó gazdasági és foglalkoztatottsági visszaesésnek, amiről a hivatalos és nem hivatalos hírek szűk egy évvel a döntésem után, azaz most szólnak.

Az azóta eltelt 10 hónapban kb. 600 állást pályáztam meg (saccperkábé) sikertelenül, és a koronavírus járvány tavaszi hulláma óta jobbára otthon tengetem a napjaimat. A következő bejegyzések viszont nem csak a saját sikertelen próbálkozásaimról szólnak, hanem arról is, hogy egyébként az a személy, akinek közel két évtizedig nem HR generalistákat kellett kerülgetnie, mint a macskának Schrödinger dobozát, milyen tapasztalatokat élt át azokkal, akiknek egy feladatuk van csupán: hogy a kapitalizmus feneketlen, mindig éhes bendőjébe lelkeket lapátoljanak.

Ki jól, ki kevésbé jól: utóbbiakról szól a blogom. Aztán ha majd jól kiderpegtem magam, akkor majd másról.

Addig is: score-ra fel!